Bogi lencséjén keresztül....
Csilla egy igazán lenyűgöző nő. Ha találkozol vele, szinte észrevétlenül ragad rád a tettrekészsége, az életvidámsága és a természetes elegancia, amellyel jelen van. Stílustanácsadóként érzi, hogyan fejezhető ki a belső világunk a külső megjelenésünkön keresztül.
Nagyon inspiráló benne, ahogyan megmutatja: a kor valóban csak egy szám, és hogy önmagunk megvalósítása nemcsak eldönthető, hanem meg is történhet, bármely életszakaszban.
Ebben a cikkben szeretném nektek is továbbadni Csilla szemléletét és energiáját.
Számodra mit jelent a siker, kiteljesedés?
Számomra a siker nem kizárólag eredményekben vagy elért mérföldkövekben mérhető. Sokkal inkább abban, hogy összhangban tudok-e élni önmagammal. Abban, hogy a munkám örömet ad, értéket teremt, és közben nem veszítem el a kapcsolódást a magánéletemhez, a nőiességemhez, a jelen pillanathoz. Sikernek érzem, ha úgy tudok kiteljesedni a hivatásomban, hogy marad időm és energiám önmagamra, a szeretteimre, a feltöltődésre. Ha nem kell szerepeket felvennem, hanem ugyanaz az ember lehetek a munkámban és azon kívül is.
Számomra a valódi siker egyensúly: amikor nem feláldozom az életemet a munkáért, hanem a munkám válik az életem természetes, örömteli részévé.
Mi az, ami szerinted inspirálhat másokat az élettörténetedben? Mit üzennél a többi nőnek?
Talán az inspirálhat másokat az élettörténetemben, hogy egy nagyon mély pontról is lehet új irányt választani.
Volt egy időszak az életemben, amikor egyszerre rendült meg minden: a női önképem, a biztonságérzetem, az addigi szerepeim. Ekkor döntenem kellett: vagy benne maradok ebben, vagy tudatosan elengedem mindazt, ami már nem szolgál.
Én az utóbbit választottam. Új szakmát tanultam, új városba költöztem, és új alapokra helyeztem az életemet – majdnem ötvenévesen. Nem azért, mert könnyű volt, hanem mert éreztem, hogy csak így tudok újra „lélegezni”.
A többi nőnek azt üzenném: a kor nem akadály, hanem tapasztalat. Soha nem késő újradefiniálni önmagunkat, és igenis van jogunk újrakezdeni – akár akkor is, amikor a környezetünk szerint már „nem szokás”. Az élet nem lezárul egy bizonyos életkor után, hanem sokszor éppen ott nyílik ki igazán.
Milyen nehézségeket sikerült leküzdened?
A legnagyobb nehézség az volt, hogy újra bízzak önmagamban.
Amikor egyszerre változik meg az ember magánélete, az egzisztenciája és a jövőképe, könnyű elveszíteni a belső iránytűt. Meg kellett tanulnom újra hinni abban, hogy van helyem, értékem és mozgásterem – nemcsak nőként, hanem szakmailag is.
Nehéz volt elfogadni, hogy mindent elölről kell kezdenem: tanulni, építkezni, láthatóvá válni egy új területen, miközben anyaként felelősséget viseltem, és közben a saját határaimat is újra kellett húznom.
Talán az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy ne engedjem, hogy a korom vagy a környezet elvárásai határozzák meg, mire vagyok képes. Meg kellett tanulnom nem magyarázkodni, hanem egyszerűen létezni és haladni előre a saját tempómban.
Mi volt ebben az erőforrásod?
Az erőforrásom elsősorban a belső döntés volt, hogy nem adom fel önmagam.
Volt bennem egy nagyon csendes, de következetes hang, ami azt mondta: ebből fel lehet állni, csak másképp, mint eddig. Ez a belső tartás segített abban, hogy ne a veszteségekre, hanem a lehetőségekre figyeljek.
Sokat adott az is, hogy képes voltam tanulni – nemcsak egy új szakmát, hanem önmagamat is. Megértettem, hol vannak a határaim, mire van valóban szükségem, és mit kell elengednem ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.
És nagyon fontos erőforrás volt az anyaságom is. A fiaim jelenléte, felelőssége és szeretete nap mint nap emlékeztetett arra, hogy példát mutatok: arra, hogy az élet nehéz helyzeteiben is lehet méltósággal, bátorsággal és önazonosan továbbmenni.
Mire vagy a legbüszkébb?
Arra vagyok a legbüszkébb, hogy hű maradtam önmagamhoz egy olyan időszakban is, amikor ez lett volna a legnehezebb.
Nem megkeményedtem, hanem megerősödtem; nem bezárkóztam, hanem újra nyitott maradtam az életre.
Büszke vagyok arra, hogy volt bátorságom újrakezdeni, tanulni, váltani, és közben anyaként is jelen maradni – úgy, hogy nem adtam fel sem az álmaimat, sem az értékrendemet.
És talán a legfontosabb: büszke vagyok arra a nőre, akivé az út során váltam. Arra, hogy ma már nem bizonyítani akarok, hanem önazonosan jelen lenni – a munkámban, a kapcsolataimban és a saját életemben.
Mit adott neked a közös fotózásunk?
Ez a fotózás számomra sokkal többet jelentett, mint maga a fényképezés. Adott egy lehetőséget, hogy végre kilépjek a saját fényemre, és megmutassam önmagam – az életem, a szakmai útam és a személyiségem egységét. Ez egyfajta jelentős mérföldkő volt az önkifejezésben, és végre láthatóvá tette azt a munkát és energiát, amit az elmúlt években önmagam fejlesztésébe és az életem újraépítésébe fektettem.
Hogy érezted magad?
Nagyon felszabadítónak és izgalmasnak éreztem a fotózást. Volt bennem egy kis félelem is, hiszen ki kellett lépni a komfortzónámból. De a végeredmény önbizalommal töltött el: láttam, hogy a bátorságom és a kitartásom kézzelfogható, vizuális formát kapott. Egyszerre volt örömteli, megnyugtató és inspiráló élmény, ami megerősített abban, hogy igenis lehet és érdemes lépni, még ha az elején bizonytalan is az út.
Melyik kép adja vissza, hogy ki vagy és miért?
Nehéz választani, mert több kép is nagyon tetszik, és mindegyik más-más oldalát mutatja meg annak, aki vagyok.
A nyitottságom és az életszeretetem, ami talán a leginkább jellemző rám. Ezek a fotók azt adják vissza, ahogy a világ felé szeretnék jelen lenni: kíváncsian, könnyedén és örömmel.
